1984-től -1988-ig Budapest Városi Kórházban, az utókezelő osztályon dolgoztam, mint segédápolónő. Akkor még gyerek voltam de az elhivatottság számomra fontos volt. Olyan kolléganők vettek körül akiktől sokat tanulhattam és eldöntöttem hogyha egyszer módomban áll, otthonápolást szeretnék végezni. Ez akkor tudatosult bennem mikor az osztályra behoztak egy 36 éves fiatal anyukát agyvérzéssel. A bent tartózkodása alatt, fél éven belül meghalt tüdőgyulladásban, hátrahagyva két év körüli kisfiát. Az asszonynak nem kellett volna meghalni, hogyha családja vállalni tudta volna az otthongondozást. Nekünk nővéreknek sok betegünk volt, és nem volt rá módunk, hogy külön tudjunk foglalkozni ezekkel a beteg emberekkel.
Később férjhez mentem, született két gyermekem: Norbert és Zsófia.
Mikor a gyerekeim önállóak lettek elkezdtem megvalósítani fiatalkori álmomat.
Ugyan nem fiatalok kerültek hozzám, hanem komoly betegségekben szenvedő idős emberek.
Igyekeztem a kórházban szerzett tudásomat legjobban hasznosítani.
Úgy érzem, hogy ez sikerült. Sok családnak tudtam segíteni és a beteg emberek számára méltó ápolást nyújtani.
Iparkodom az életszemléletemmel, vidámságommal a beteg embereknek örömet szerezni a családjuknak pedig segíteni a nehéz percekben, pl.: ügyek intézése…stb.
Az esetek nagy részében a családokkal szoros kapcsolatot tartok, mert nyugodt szívvel mondhatom, megszerettek és mély barátság alakult ki köztünk.
AJÁNLOM AZ OLDALT
